A komor éjszakában rejtélyes alak tűnt fel, lépteit homály borította. Bokrok alól ijedt tekintetek meredtek rá; még a fényes holdak is félve húzódtak felhőtakarójuk mögé.
Lassan, fák árnyékában haladt, köpönyege szélét megmozgatta a kései szellő.
Küldetése minden értéknél fontosabb volt számára.

Tábortűz fénye keltette fel érdeklődését, lopakodva abba az irányba fordult.
Halk zsörtölődés, majd éles szitkok hallatszottak felé. Óvatosan, vigyázva, nehogy észrevegyék a közeli fák árnyékába húzódott.
A tisztáson egy törp és egy elf vívta szópárbaját. Az alacsony, mogorvának tűnő törpe felháborodott hangja betöltötte a levegőt.
-Riandoll! Hányszor mondtam, hogy ne vedd szádra az orkbőr láncom tulajdonságait!- hadarta a felindult szakállas harcos.
-Nem érdekel, akkor is iszonyú büdös! Teljesen eltompítja a szaglásomat- felelte fensőbbséges mosollyal az elf, majd hirtelen elhallgatott és a fákat kezdte fürkészni.
-Öregszel barátom, ezért eltompul az orrod, de ne engem hibáztass minden hibádért... nem én voltam, akit száműztek-, mormogta a törpe, míg társa félbe nem szakította.
-Úgy érzem, figyelnek-szólt halkan a Riandoll nevezetű jégelf. Származása azonnal szembeötlött, hisz sápadt bőre és világos hajszíne jégelfekre jellemző tulajdonság.
A törpe összevonta bozontos szemöldökét, majd villámgyors mozdulattal kezeibe szorította termetes fejszéjét. Riandoll is hasonlóan cselekedett, de az ő fegyvere egy gyönyörűen kifaragott íj volt, melynek mindkét végét hosszú pengék tarkították. Gyors védekező alakzatba való helyezkedésükről látszott összeszokottságuk.
-Gyere elő, bárki is vagy!- kiáltott figyelmeztető szavakat a törpe.
Egy apró ágacska sem rezdült.
Néhány pillanat múlva azonban megváltozott a helyzet.
-Ne hidd, hogy megrémítesz! Bármikor megölhettelek volna!- hallatszódott a fák rejtekéből előlépő köpenyes alak hangja.
A két harcos egyaránt meglepődött. Szemben velük egy vékony, csuklyás, kardokat szorongató idegen állt.
-Nem szeretjük a hívatlan látogatókat!- csattant a törpe érdes hangja.
A köpenyes továbbra is mozdulatlan maradt.
-Ki vagy?- érdeklődött íját az ismeretlenre emelve Riandoll. Szemeiben a félelem legapróbb jele sem látszott.
-Ismerned kellene, bár én sem ismerlek… Sorsunk mégis összefonódik- felelte túlvilági hangon a köpenyes.
Riandoll arcára ráncok telepedtek.
-Ki vagy?- kérdezte újabban.
Az idegen nem válaszolt; felemelte mindkét kardját, melyekben egy-egy szépen megmunkált kardot tartott, majd támadóállásba helyezkedett.
Az elf nem tétovázott, kilőtte nyilát. A vessző az idegen felé száguldott, de nem érte el őt; az utolsó pillanatban kard villant és a nyíl a levegőben két részre tört.
Riandoll szép vonásaira kiült a döbbenet. A törpe viszont nem tanúsított nagyobb meghökkenést. Fejszéjét két kézre fogva indult támadásba az ismeretlen, ellenségnek látszó harcos ellen. A jégelf viszont újabb nyilat illesztett íjára és lőtt. Ez a vesző is hasonló sorsra jutott, mint társa: kard villant és a nyíl két darabban hullott a sötét talajra.
A törpe első csapása még egy trollt is ledöntött volna lábáról, de a köpenyes harcos egyszerűen kivédte a támadást. Kardjaival keresztben hárított, majd szúrt. Ellenfele ellépett a halálos döfés elől és ellentámadásba kezdett.
Riandoll is bekapcsolódott a csatába; íja egyik végével sújtott az ismeretlen felé. Mozdulata azonban félúton megtört, mivel egy míves kard blokkolta erőteljes támadását. Az idegen ráhangolódott mozgásukra és egyre kitért minden támadás elől.
Percekkel később szinte csak az elf küzdött, a törp nekivetette hátát egy fatörzsnek és fáradtan pihegett. Az ő korában elég megerőltető az ilyen harc, de Riandoll kitartóan harcolt tovább.
Hihetetlen gyorsasággal kaszabolt íjával, ám ez sem volt elég ahhoz, hogy megsebezze a két karddal küzdő köpenyes vándort.
Gyors mozdulatsorok váltották egymást, védés, támadás. Egyszer egyikük, másszor másikuk került fölénybe.
Egy kis idő elteltével, mintha az idegen megelégelte volna a harcot felemelte egyik kardos kezét, és fegyverét feldobta a levegőbe. A penge abban a pillanatban kettévált; létrehozva két ugyanolyan veszélyes kardot. Az egyik visszahanyatlott a harcos kezébe, míg a másik lebegve követte testvére mozdulatait.
A hirtelen történt kardkettőződés megzavarta Riandoll koncentrációját. Nem figyelt a köpenyes másik kezében lévő pengére, mely kékes ragyogással felvillant. A kard mélyen belemart húsába, de kis is esett támadója kezéből, mivel egy fejsze nyele sújtott annak csuklójára.
Az idegen fájdalmasan felnyögött, ám ez nem okozott különösebb kizökkenést harci egyensúlyából; másik kezében tartott kardja és a lebegő penge továbbra is lecsapott. A lebegő fegyver a törpöt, amíg a másikkal az épp vérző karját szorongató elfet támadta.
Riandoll utolsó erejével, gyors ütéskombinációval harcolt, hisz a kard, mely megsebezte, kettészelte gyönyörű íját, így használhatatlanná vált.
Az idegen meglegyintette köpenyét és egy fordulásos fejrúgással, leterítette a támadó jégelfet. A tántorgó Riandoll egyensúlyát vesztve rogyott földre.
-Te is kérsz még?- harsogta a törpe felé fordulva az ismeretlen harcos.
-Ezt honnan szerezted?- nyögte a törp, meg sem hallva az előbbi kérdést. Bőrkesztyűs kezével rámutatott a Riandollt megsebző, kéken izzó kardra.
-Nem loptam... de nem is az enyém- felelte csuklyája alól ellenfele.- Ez a kard...
-Denien Vin'dill tulajdona- fejezte be helyette a törp.
A csuklyás bólintott.
-Ki vagy?- kérdezte a szakállas.
Az idegen közelebb lépett, kardjait újra összeillesztette, és tokjába csúsztatta. A kéken izzót azonban földön hagyta.
Gyors mozdulattal lehúzta arcát sötétségbe burkoló csuklyáját. Az éjszakai tábortűz fénye egy fekete hajú, sötét szemű, szomorú tekintetű elf nő arcát világította meg.
- A nevem Kyra De'lil. Denien örök társa vagyok.
-Értem- bólintott a törp- Akkor bizonyára hallotál ...
-Denien rengeteget mesélt rólad, Neradior. Az igazság az, hogy miatta vagyok itt.
-De, hol van ő?- kérdezte aggódva Neradior.
-Meghalt.
A törpe szinte elfelejtett levegőt venni meghökkenésében. Fuldokló köhögésben omlott össze, testét fájdalom járta át, szemiből könny csordult ki.
-Hogyan?- kérdezte elfúló hangon.
-Harcban, démonok és istenek elleni harcban- felelte Kyra.
Neradior feltápászkodott és megpróbálta magához téríteni az eszméletlen jégelfet.
Riandoll értetlenül pislogott az ismeretlen elf harcosnőre.
-Akkor valószínűleg te vagy Riandoll Vin'dill; Denien öccse. Ha tudnád mennyire hasonlítotok. Azonnal felismertelek.
-Nem ismertem a bátyám, még kiskoromban magamra hagyott. Arra sem emlékszem, hogyan nézett ki- mondta Riandoll.
Kyra szemei mérhetetlen szomorúságot és magányt árasztottak.
-Halálhírét hozom.
Riandoll percekig nem tudott szólni; egyetlen testvére távozott az élők sorából-ez töltötte ki minden gondolatát.
-Sikerült megbosszulnia szüleitek gyilkosát. Az erőbitorló démon halott. Oriad Vin'dill a hatalmas jégelf mágus békében nyugodhat- szólt Kyra.
-A szüleimre sem emlékszem- mondta szenvtelenül a jégelf.
-Riandollt én neveltem, miután Denien elindult a hosszú útra- mormogott Neradior.- Szüleik méltán bíztak bennem, két erős és bátor elf harcost neveltem fel... De mégis miért kellet... hogy elszólítsák Denien lelkét a Mindenség Birodalmából?
-Nem úgy halt meg, ahogy gondolod. Átok ül lelkén; mindig halandó testbe kell költöznie, majd miután a test kiveti, újabb gazdát kell találnia.
-Átok? Mondj el mindent!- szólította fel a törpe.
-Sok-sok évvel ezelőtt, Deniennel keletnek tartottunk, mivel hírét kaptuk, hogy ifjú jégelfeket száműztek otthonukból. Denien ragaszkodott hozzá, hogy keressük meg az öccsét, mivel megérzései bajt sugalltak. Mindig mögöttetek jártunk, nyomotokban voltunk, de sosem érhettünk el titeket; állandóan elveszítettük nyomotokat.
-Az elveszett fivér, elveszett testvérét kereste?- elmélkedett Riandoll.
-Denien szeretett téged. Nem tudott visszatérni hazájába, hisz a gyilkos démon nyomában volt. Csak miután végzett vele, utána indult haza, de ekkora hírét vette a száműzetésbe kényszerült harcosoknak. Téged akart megtalálni.
-Mégis mi történt?- kérdezte összehúzott szemekkel Neradior.
-Egy nap betértünk Worma'Wa, a sötét mágia istenének templomába, hogy útmutatást kérjünk tőle. A templomban azonban, nem találtunk senkit. Pont mielőtt indultunk volna, megjelent egy gyönyörű nő. Teste izzott a sárgás fénytől, de szemeiben sötétség honolt. Ő volt Tiranny, a sötétség és a jóság gyermeke. Worma'Wa lánya.
Neradior értetlenül rázta a fejét.
-Tiranny azonnal szemet vetett Deninenre. Elárulta a jövőt, de becsapott bennünket, azt mondta: örökre övé lesz Deninen lelke.
-Galád, mocskos bestia!- üvöltötte Riandoll, de a többi szitkot népe nyelvén kezdte sorloni.
-Riandoll!- rivallt rá a törpe mester.
-Nem tehettünk semmit. Megpróbáltunk harcolni ellene, de túl erős volt. A végén pedig engem ragadott magával. Denien, Warrox a féldémonsárkány hátán bukkant nyomomra. Warrox segített neki, hogy megleljen engem. Azonban egyikük sem számított rá, hogy tőrbecsaltak őket. Tiranny harcolt Deniennnel, ám kardja lélekkard volt. Egy óvatlan pillanatban találatot vitt be és a kard magába szívta Denien lelkét. Warrox előhívta ősi jégsárkány és démonsárkány őseinek minden mágiáját és harcra kelt az istennővel. Sajnos a harc sikertelenül végződött. Tudta, hogy nem bír el Tirranyval, ezért megölte magát, Denien kardjával és utolsó erejével elteleportált engem egy kolostorba, ahol druidák gyógyították sebeim. Magammal vittem Denien kardját; melybe belevésettem a mágikus jóslatot. Denien lelke sosem nyughat, hála Warroxnak. A jégsárkány lelke egyesült Denienével, kiszakítva őt Tirrany mágikus kardjának bűvköréből. Így mindig új testet kell keresnie.
-Hogyan találhatjuk meg?- kérdezte könnyes szemmel Riandoll.
-Akár hányszor alakot ölt, Warrox is vele van. Ezt onnan lehet látni, hogy a test egyik kézfején, gyönyörű fehér sárkány jelent meg, tetoválás formájában. Denien is megismer engem, de a test hamar elenyészik, mire megtalálom nyoma vész. Ezért szeretném segítségeteket kérni, hisz ti is kötődtök hozzá, akárcsak én- fejezte be monológját Kyra.
-Nem gondoltam volna, hogy bátyám ilyen... hát, nem is tudom- mondta Riandoll.- Meg kell találnunk! Már csak ő maradt nekem... Neradior mesteren kívül.
-Már huszonhat éve őt kutatom, mégsem sikerült nyomára bukkannom- felelte Kyra.- Egyetlen segítségem a jóslat, mely róla szól:
"Ha vére felnőtt férfi már,
Eljön az idő, ne várj tovább,
Hisz minden út összefut,
S árnyékból a fény kijut.
Megszűnik a sötét varázs
Visszatér a Kedves, hű társ."
Szavait a nap felragyogó sugarai követték; eljött a pirkadat. Ideje volt elindulni, hisz lehet, hogy Denien újabb esélyt kapott. Meg kell találni elveszett, elátkozott lelkét!

Írta: Lian